Magyar Tartalékosok Szövetsége Csongrád megye

EGY, A SOK KÖZZÜL!

Szeged, 2020. március - április

Szegedi Hősök: a „köszönöm” az, ami a szegedi mentőst, Katona Imrét élteti

 

https://szeged365.hu/wp-content/uploads/2020/04/DSC08462-768x512.jpg 

 Hősök! Hősök, akik nap, mint nap értünk kelnek fel. Az egészségünk megőrzéséért, a biztonságunkért, a védelmünkért. Miattunk. Hogy mi életben maradjunk, hogy túléljünk, hogy éljünk. A szegedi Katona Imre több, mint egy évtizede él hivatásának. Ápolóként állt először szolgálatba, rövid időn belül pedig már a volán mögött találta magát: mentős lett belőle. Azok a bizonyos „Köszönömök” éltetik és motiválják őt napról, napra. De vajon milyen érzés folyamatosan a frontvonalban harcolni? Mi okozza a legnagyobb nehézséget és mi lehetett eddigi pályafutásának legemlékezetesebb szituációja? Többek között erről is beszélgettünk vele.

Mikor és milyen apropó kapcsán lett belőled mentős?

Kék lámpás családban nőttem fel, így aztán nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb én is egy hivatásos állomány tagja leszek majd. 2007 tavaszán eljött a pillanat, szolgálatba álltam. Először ápolóként, majd később gépkocsi-vezetőként, a Szegedi Mentőállomáson.

 Ennek immár több, mint egy évtizede. Mi éltet és motivál azóta is nap, mint nap?

Nincs annál nagyobb motiváció, mint azok a bizonyos „Köszönömök!” Az pedig különösen sokat számít, ha egy beteg, miután meggyógyul felkeres és személyesen ad hálát. Ezek olyan pillanatok, amelyek erőt és kitartást adnak a nehezebb napokra. Egy-egy kedves szó, néhány gondolat és mondatváltás rengeteget jelent. Ez éltet, ez motivál.

Hogyan élted/éled meg az olyan nehéz és sokakat érintő szituációkat, mint, amilyen a koronavírus-járvány miatt kialakult helyzet is?

Szerénytelenül hangozhat, de azt gondolom, hogy egész jól élem meg ezeket a helyzeteket. Ehhez persze hozzásegít az is, hogy a Mentőszolgálat mindig minden eszközt biztosít a számunkra ahhoz, hogy mi biztonságban tudjuk magunkat, ezáltal a családunkat is. Ami hozzájárul ahhoz, hogy a munkánkat hibátlanul, felelősségteljesen és szintén a legnagyobb biztonságban eltudjuk végezni. Nincs ez másként most sem, a koronavírus-járvány ideje alatt. Ettől függetlenül az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben mi, mentősök mindig eggyel magasabb hőfokon égünk.

 Mekkora lelki, szellemi és fizikai teherrel jár a frontvonalban harcolni?

Lelkileg okoz a legnagyobb kihívást a frontvonalban való lét, ugyanis ilyenkor minden belső érzelmet a háttérbe kell szorítani, és csak is kizárólag a feladatra kell és lehet koncentrálni. Mert, hiszen azok, akik bajba kerültek és nem tudnak magukon segíteni, tőlünk várják azt el, legyen szó akár egy sérült gyermekről vagy akár az ember legjobb barátjáról. Emellett persze fizikailag is ajánlott toppon lenni, mert soha nem tudhatjuk, hogy egy eszméletlen, nagy súlyú beteget kell majd lehoznunk és megmentenünk egy keskeny lépcsőházon végigvonulva a hordággyal és gépekkel felszerelve, vagy 40 fokban kell majd újraélesztünk valakit egy közterületen. Szellemileg pedig mindez nem lehet teher, ugyanis minden pillanatban pontosan tudnunk kell, hogy mikor, melyik eszközre és gyógyszerre van szükség ahhoz, hogy az az adott személy megmeneküljön. Ebben az esetben nincs lehetőség, sem idő arra, hogy az ember sokat gondolkodjon. Reflexből és rutinból kell, hogy cselekedjen.

 És végül mi volt a pályafutásod eddigi legemlékezetesebb szituációja?

Természetesen az elmúlt években nagyon sok ilyen volt, amit ki tudnék emelni, de mindezek közül talán a legemlékezetesebb egy Szegedhez közeli kis településen történt, ahol egy megindult szüléshez riasztottak bennünket a kollégámmal. A helyszínre érve észleltük, hogy a gyermek halva született. Az újraélesztés közben kiderült, hogy az asszony soha nem járt terhes gondozáson és a férje előtt is titkolta a terhességét, aki persze az ellátás közben ért haza és tudta meg, hogy a felesége terhes, sőt épp szül, és ezért áll a házuk előtt a mentőautó. Az újraélesztés szerencsés kimenetelű volt, így élve, biztonságban és egészségesen, na meg persze a legnagyobb örömmel adhattuk át a kollégámmal a kiérkező rohamkocsi személyzetének a kisbabát. A meglepetések sora azonban itt nem ért véget sem az apa, sem pedig a mi számunkra, ugyanis az anyuka ismét szülési fájdalmakra panaszkodott. Majd levéve róla a takarót azt láttuk, hogy van ott még két kis lábacska, ami világra szeretne jönni. Így aztán végül az anyukát és a két gyermeket is egészségesen szállítottuk a Szegedi Női Klinikákra.